Doki 70 éves lett

2003. június 6-át írtunk. Elegáns urak érkeztek az Univer KSE kosárlabdacsapatának szponzori találkozójára, akik leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy kik játszanak majd a kecskeméti csapat mezében a következő szezonban. Mondjuk Chad McClendon akkori bejelentése mellett nehéz lett volna lopni a rivaldából, némi csillogás csak a szintén akkor betoppanó Meszlényi Róbert vezetőedzőnek jutott még. A háttérben vigyorgó, mindenkivel hatalmas mosollyal parolázó kis köpcös figura szakadatlan jókedvével sem tudta magára irányítani a figyelmet, pedig próbálkozott rendíthetetlenül – már akkor is.

Tóth Viktor Tiszakécskéről ismerte a kis köpcöst, az ottani focicsapatban dolgozott, azzal mutatta be, hogy ő lesz az új masszőr: „ügyes, ért hozzá…”.

 

 

Álomból valóság

Az 1996–97-es idényben már három fordulóval a vége előtt biztossá vált az NB II-es bajnoki cím.

"A Kaba ellen játszottunk Hajdúszoboszlón, és nyertünk kettő nullára – idézzük Görög Sándort, aki eleinte vezérszurkolóként, majd elnökségi tagként segítette a tiszakécskei labdarúgás felemelkedését. – A hazafelé vezető buszúton már ment a mulatozás, és a meccsről készült videó forgott. Én vezettem a járművet, Kovács István masszőr pedig fogadásból anyaszült meztelenül futott a Tiszakécske táblától a stadionig. Ahogy bekanyarodott a sporttelepre, akkor döbbent rá, hogy a feljutók megünneplésére ezrek gyűltek össze. Volt ám nagy kacagás, amikor meglátták pucéran!"

(IDÉZET A TISZAKÉCSKEI LABDARÚGÁS TÖRTÉNETÉT FELÖLELŐ, A FOUR FOUR TWO MAGAZINBAN MEGJELENT RIPORTBÓL.)

 

A 18 évvel ezelőtti bemutatkozásakor talán még ő maga sem sejtette, hogy élete végérvényesen összefonódik a kecskeméti kosárlabdával. Szezon szezon után, bajnoki évek folytak le a naptárban, játékosok jöttek, játékosok mentek, új csarnok épült, edzők cserélődtek – ő lett az állandóság, az egyetlen, akik 2003 óta megszakítás nélkül a kecskeméti kosárlabdacsapatot szolgálja.

Aradon született 1951. május 3-án, már gyermekkorában a sport, leginkább a foci lett a szerelme, és bár nem lett világsztár, az, hogy magyarként bekerült a román ifiválogatottba jobbszélsőként, duplán megsüvegelendő. Viszonylag hamar rátalált a masszőri szakmára, dolgozott az aradi női és férfi kosárlabdacsapatok mellett, s bár mindig nagy szeretettel beszél az akkori évekről, kemény élete volt…

„A kétezres évek közepén történt. Az Univer csapata valahová a magyar-román határ túloldalára utazott edzőmeccsre. A határnál az egyébként is hosszú sorban magyar rendszámmal állni nem volt éppen gyors áthaladással kecsegtető jövőkép, mondhatni, elég reménytelennek tűnt az ügy. Aztán némi tétlen várakozás után Doki szólt a sofőrnek, hogy nyissa ki az ajtót, ő leszáll. Nem sokkal később visszajött, és mint egy tábornok, intett, indulhatunk… Nem tudni, mi történt, de a sorompó felnyílt.”

Ma, 70 évesen is dolgozik. Igaz, már nem masszőrként. „Felfelé bukott”, a klasszikus, régi típusú sportegyesületi modellből vett megnevezéssel ő a csapat intézője, emellett pedig az Akadémia szertárosa, 660 gyerek Doki bácsija (azzal persze nagy összegű fogadást lehetne nyerni, hogy a növendékek közül hányan tudják, ki is Kovács István). Megkerülhetetlen személyiség, a békebeli értékrendek legnagyobb őrzője: tisztaság, fegyelem, csapatszellem, tisztelet. Ha ő szól valamiért, azt senki nem veszi zokon. Még Wittmann Krisztián sem mond neki ellent, ha letolja, mert véletlenül rendetlenség van a helyén az öltözőben. Hogyan is mondana ellent annak, aki szinte soha nem szólítja a nevén, hanem úgy hívja, KAPITÁNY. Doki szerint a válogatott legendának ez jár: a rang, a megbecsülés, a tisztelet.

A tisztelet… Nem lehet megvenni, tiszteletet nem lehet szerezni, lopni, összekotorni. A tisztelet nem jár alanyi jogon. A tisztelet azé, aki kiharcolja mások előtt, aki kivívja a tetteivel, és aki megadja a tiszteletet annak, aki kiérdemli. Játszott Kecskeméten egy Cory Bradford nevű játékos, akit imádtak a szurkolók, de kevesen tudták, milyen különös hóbortjai, babonái voltak. A cipőire például végtelenül érzékeny volt, egész egyszerűen senki nem érhetett hozzájuk az öltözőben, még véletlenül sem, ha mégis, képes volt azonnal lecserélni, és többet azt nem használni. Egyedül egy emberrel tett kivételt: Dokival. Neki lehetett, megtisztelte a bizalmával…

 

Dokit sokan tisztelik a kosárlabdában, klubvezetők, játékosok, kollégái a masszőrők titokzatos világából, a szurkolók és még a játékvezetők is örömmel üdvözlik egy-egy mérkőzés előtt. Legutóbb például Kapitány játékvezető, amikor a kezdés előtt a pálya szélénél találkoztak, mosolyogva annyit mondott évek óta tartó polémiájukra utalva: „Tudom, nem nekem kiabálsz, hanem a Wittmannak szurkolsz!”

Doki 70 éves lett. Fia és imádott unokája Angliában él, róluk sokat mesél, büszkén, szeretettel mutatja képeiket. De mégis, valahogy úgy alakult, hogy a kecskeméti kosárlabda lett a családja. A csarnok az otthona, az öltözőben van a valódi világa, a csapatok élete a mindennapi lételem számára. S bár már nehezen jár (Doki, mikor szánod rá magad a csípőműtétre?), nehezen emel, sőt, lássuk be, olykor felejt is, még mindig ő az, akit az Öreg, Timi, Edit, Dorina, Tomi vagy Kornél felhív: Doki, meg kellene csinálni…Reméljük, még sokáig!

Isten éltesse Kovács Istvánt, a kecskeméti kosárlabda 70 éves Dokiját!

 

Szerző: KTE Kosárlabda Klub