- 
Hétfő reggel, 74 éves korában elhunyt Kovács István, a kecskeméti kosárlabdacsapat korábbi gyúrója, intézője. 1951. május 3-án született Aradon, sportolói pályafutását is ott kezdte labdarúgóként, bekerült a korosztályos román válogatottba keretébe is. Később gyúrónak állt, dolgozott a helyi férfi és női kosárlabda csapat mellett. Magyarországon a Tiszakécske volt az első munkahelye, az akkor NB II-ben szereplő közösség egyik meghatározó tagja volt nem csupán masszőrként, hanem hangulatemberként is. 2003-ban az Univer KSE szakosztályvezetője, Tóth Viktor szerződtette Kecskemétre, haláláig része volt a kecskeméti kosárlabdának. Előbb gyúróként, majd intézőként dolgozott az NB I A-s csapattal, és megalakulásától szolgálta az Akadémia növedékeit is. Megromlott egészségi állapota ellenére még az elmúlt hetekben is ott volt a meccseken, elvégezte a rá bízott feladatot, majd szokott helyén, a kecskeméti kispad mellett, a pálya sarkánál szurkolt csapatának. 2025. június 2-án reggel a kórházból érkezett halálának lesújtó híre.
„- Szevasz, Doki, hogy vagy?
- Ahogy hagytál."
Unásig ismerem, bénán hangzott mindig, de mégis, az elmúlt 22 évben, aki beléphetett a kosárlabdacsapat öltözőjébe, annak meg kellett tanulnia ezt a rövid párbeszédet. Valahogyan, valamiért része lett az életünknek. Mint ahogyan Doki is része lett a kecskeméti kosárlabdának. 2003 június 8-án lépett be, és soha utána egyetlen percre sem szállt ki a város kosárlabdájából, szolgálta, segítette, védte sokszor félretéve saját érdekét, saját életét.
Doki... Valószínűleg kevesen ismerték őt a felületesnél jobban. Kevesen tudtak aradi gyökereiről, az ottani életéről, arról, hogy villámléptű szélsőként, magyarként volt tagja a román korosztályos fociválogatottnak, hogy edzőként, majd gyúróként előbb a focistákkal, utána a kosárlabdásokkal dolgozott Aradon, innen jött Tiszakécskére 1996-ban, de itt már nem csupán a háttérben dolgozott szorgosan: a csapattal egy vidéki győzelemmel feljutott az NB I-be, ő pedig úgy ünnepelte a sikert, hogy a várostáblától meztelenül futott a stadionig – csakhogy ott ünneplő tömeg várta a csapatbuszt...
„Na mi van, műanyag?"
Ezek voltak az ő szeretetgesztusai. Megkapta ezt az öltözőbe éppen belépő fiatal játékostól kezdve az akkor már bajnoki és kupaérmeket szállító Forray Gábor is. Doki tisztaságot, rendet tartott az öltözőben, rendet a fejekben is. Tudta, mi a dolga, tudta, hol a határ a bizalom és a bizalmaskodás között. Tudta, mivel segít, mivel biztat, támogat. Így vívta ki a játékosok tiszteletét. Az újkori kecskeméti kosárlabda összes sikerében része volt. Lapovval, McClendonnal emelte magasba a Magyar Kupa serleget, Derasimovic mellett akasztottak a nyakába bajnoki ezüstérmet – de neki mégis a játékosok tisztelete, szeretete volt a legnagyobb kincs, a legnagyobb siker. Éreztették vele, hogy fontos, ezért ő is ezt érezte. Az öltöző lett az otthona.
„Mit csinálsz, Kapitány?"
Évek óta ő fogadta az öltözőben a játékvezetőket, szinte mindegyikről tudta, hogyan szereti a kávét, kér-e rántotthúsos szendvicset, honnan jön, nem véletlen, hogy ők is tisztelettel fordultak hozzá. Igaz persze, hogy amikor elkezdődött a meccs, változott a viszony is. A legkülönlegesebb játéka Kapitány Gellérttel volt. Eleinte azt kiabálta, ha nem tetszett valami: mit fújsz, Kapitány? S mert persze sokszor nem volt igaza, változtatott: mit csinálsz, Kapitány? Amikor pedig a megszólított rosszallóan nézett rá, büszkén mutatta: miért, csak a kapitánynak szóltam...
Wittmann Krisztián. A kapitány. Mert Doki életében is voltak azért kivételezett játékosok. Nem, nem kedvencek, csak mások. Ott volt eleinte Cory Bradford, aki annyira háklis volt a cipőire, hogy senki sem érhetett hozzá, nem foghatta meg. Ezt a kivételezett státuszt egyedül Doki kapta meg, mert ő még a cipőket is nagy szeretettel készítgette. Jött Derasimovic, egy nemzetközileg is ismert játékos, sztár, mégis szerény, tisztességes, aki mindig becsülte Dokit, ő pedig felnézett rá. A leghosszabb ideig Karahodzic dolgozott Dokival, 13 évig húzták, piszkálták egymást. Doki a munkát, a rengeteg alázatot tisztelte leginkább benne, no és persze rengeteget nevettek együtt. Végül a kapitány. Vagy Doki szerint a KAPITÁNY. Wittmann Krisztián mindig különleges játékos, különleges partner volt számára, mert hozzá hasonlóan a klasszikus sportértékek, a tisztelet, az öltözői hierarchia nevelte, a csapat az élete – és egymagasak.
„Ahogy hagytál."
Elkoptál, Doki, megevett az idő. Tudtad, évek óta tudtad, lépned kell hogy járhass, de féltél. Megfutamodtál. Mindenki tudta körülötted, hogy nem lesz másként, hiába kértünk, kértük, hiába próbáltuk, a nyakas, konok éned mindig erősebb volt. Pedig nem akartunk így hagyni, ebben hagyni, sokszor talán mi jobban is akartuk, de ahogyan nem vigyáztál eléggé a kosárlabdán kívüli életedre, nem vigyáztál az egészségedre sem. Sohasem voltál könnyű ember, kevesek láttak be a mosollyal burkolt álarcod mögé, ahol bizonytalanság, kétely, és igen, olykor félelem lakozott.
„Mondjad, mi volt a meccsen? Nyertünk? Na jól van, az Öreg tudja, mit csinál." Amikor legutóbb beszélgettünk, féltem minden szavadtól, féltem a beletörődéstől, a lemondástól. Aztán mesélni kezdtél az Angliában élő fiadról, hogy nemrég együtt voltatok Aradon, és a 10 éves unokádról, Stefánról, aki szerencsére magyarul is ért. Csillogott a szemed...
Szóval, ha most te kérdeznéd meg tőlem: „szevasz, hogy vagy", csak azt tudnám válaszolni én is: ahogy hagytál. Szomorúan, mert nem vagy itt, de boldogan, mert itt voltál.
Sörös Jenő
Szerző: KTE Kosárlabda Klub, 25-06-03 12:44