- 
2012 nyarán történt. A helyszín Szabadka egyik étterme volt, ahol a frissen megalakult kecskeméti kosárlabda klub három vezetője várakozott egy asztal mellett beszélgetve. Majd az esti félhomályban megjelent egy magas, rettentő vékony, picit ijedt tekintetű fiatalember, egyik kezében egy sportszatyorral. Körbenézett, majd megállt a kecskemétiek asztala mellett, egy gyors köszönés után pedig leült egy szabad asztalhoz.
„Ő az a magos, akit mondtam, lehet belőle valami” – ennyi hangzott el a kecskeméti asztalnál.
Mára kiderült, Ivkovic Stojan jóslata bevált. Tíz év alatt a magas, vékony fiatalemberből a jelenkori magyar élvonalbeli bajnokság meghatározó centere, magyar válogatott kosárlabdázó lett.
Karahodzic Kemal.
Nem ment persze könnyen. A szerb fiatalember ugyanis nem született kiemelkedő tehetségnek, ehhez inkább öccse, a spanyol bajnokságban is szerepelt Kenan járt közelebb. Kemal még csak ügyes sem volt igazán. Egy valamit azonban nagyon tudott: alázattal dolgozni. Edzett, amikor meghatározták neki, edzett akkor is, amikor szabadideje volt, gyakorolt, gyakorolt. És eleinte nem is játszott rendszeresen. De ez nem szegte kedvét, volt egy célja, csak az lebegett a szeme előtt. Azt mondták neki, lehet belőle valami, de ahhoz rettentő sokat kell edzenie, fejlődnie, és bizony szenvednie is. És ő dolgozott eleget, fegyelmezetten, alázattal, meg persze szenvedett is eleget.
Ma megkérdőjelezhetetlen a szerepe a kecskeméti kosárlabdacsapatban, megkérdőjelezhetetlen a szerepe a magyar bajnokságban is. Még akkor is így van ez, ha sok helyen sok szurkoló kritizálja, olyan is akad, aki kéket-zöldet lát a neve hallatán. És persze minden szezonban jön nála jobb valamelyik csapatba (aki aztán el is megy, sokszor nyomtalanul, emléket sem hagyva).
Mégis… Évről évre ott van a teljesítménye a legjobb centerek között. Tíz év alatt, bejárva a célig vezető legnehezebb utat, ami végtelen munkával van kikövezve, alázattal, kitartással és a klubja, edzői és a szurkolók iránti elkötelezettséggel kiharcolta magának a tiszteletet, az elismerést, azt, hogy ma a legtöbb magyar kosárlabda szurkoló tudja, ki az a külföldi játékos, aki a magyar kosárlabda történetében a leghosszabb időt töltött a magyar bajnokságban (ráadásul egyazon a klubban), ezzel együtt szinte minden szurkoló tudja Magyarországon, kicsoda is Kémó.
Ahogyan a szövetségi kapitány megjósolta, lett belőle valami…
Emlékszik arra az estére ott Szabadkán?
- Persze, nagyon élesen. Edzőmeccset játszottunk a Kecskeméttel, és nekem utána el kellett mennem a Boss nevű étterembe, mert Stojan Ivkovic találkozni akart velem, és be akart mutatni a többi vezetőnek.
Akkor már ismerték egymást?
- Nem, ez volt az első találkozásom Stojannal.
Mit mondtak önnek Kecskemétről?
- Csak annyit, hogy itt sokat fejlődhetek.
Ennyi elég volt?
- Én nem csalódtam.
Egy héttel később, vasárnap este szállt le a buszról a kecskeméti állomáson, hétfőn edzett először a csapattal, és csütörtökön már bajnoki meccset kellett játszania új klubjával, mert Bencze Zoltán, a csapat centere a második percben megsérült. Az akkor NB I/B-s Kecskemét ellenfele a Nagykőrös volt. Tíz évvel később, 2022. szeptember 30-án pedig már a 11. szezonja kezdődik, a Nyíregyháza elleni a 318. A-csoportos mérkőzése. Egyetlen külföldi játékosnak sem volt ennyi a magyar bajnokságban (Veljko Budimir 313-nál fejezte be, Rastko Dramicanin pedig 300-nál jár).
Az évek során mi volt önre a legnagyobb hatással Kecskeméten? Mert egészen biztosan voltak komoly ajánlatai máshonnan is, mégis mindig itt maradt.
- A legegyszerűbb nálunk, ebben a klubban azt mondani, amit szinte mindenki elmond a kecskeméti kosárlabdás közegről, hogy családias a hangulat. Ezt én is elmondhatom. De emögött azért nagyon sok tényező van. Az évek alatt nagyon sok játékossal játszottam együtt, és szerencsére sokan voltak, akik hosszú ideig maradtak, és nagy hatással voltak rám és a kecskeméti klubra is. Marko Derasimovic, Wittmann Krisztián, Ivosev Tamás, Rastko Dramicanin, a Pongó testvérek, Mészáros Máté, vagy Kucsera Dani, mind olyan személyiség, akitől sokat kaptam, akikkel sokat adtunk egymásnak, akikkel nem csak a pályán voltunk csapattagok. Mint egy család. De voltak itt olyan amerikai játékosok is, akikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Egyébként számomra megkérdőjelezhetetlenül a legfontosabb személy Stojan, aki karrierem minden pillanatára hatással van. Sokat számít az is, hogy a klubban állandóság van, az edzők nem cserélődnek évről évre, a klubban ugyanaz a néhány ember dolgozik, minden feltétel adott, tudjuk, hogy nem csapjuk be egymást. Ez ma többet ér, mint a nagy ígéretek. És még valami, ami nagyon fontos: Kecskeméten mindenki, játékos, edző, vezető, szurkoló bízik a másikban.
Szóval, voltak ajánlatai?
- Igen, de sohasem éreztem azt, hogy nekem nem jó itt, és mennem kell.
És a pénz? A több pénz?
- Olyat senki ne mondjon, hogy a pénz nem számít egy ilyen döntéskor, csak nem mindegy, hogy ez az sorrendben hányadik helyen áll. Nálam nem ez az első. Tudom, mire vagyok képes a pályán, tudom, mennyit érek, és tudom, hová tartozom. Nálam egy ilyen döntés érzelmi kérdés, és Kecskeméten tele vagyok érzelmekkel. Otthon vagyok a városban, otthon vagyok a csarnokban, az öltözőben. És ugyanezt érzem a családomon is. Mindkét gyerekem a kecskeméti időszakomban született, fontos része a város az ő életüknek is, a feleségemmel nyugodtan élünk itt, vannak barátaink, tisztelnek minket. Igen, otthon vagyok.
2014 szeptemberében a Kecskeméti Városházán a szerb Kemal Karahodzic-ból szerb-magyar Karahodzic Kemal lett, és mivel a teljesítményével megteremtette a lehetőségét annak, hogy magyar válogatott legyen, 2017 nyarán egy Lengyelországban rendezett négycsapatos felkészülési tornán (Lengyelország, Magyarország, Nagy-Britannia, Izrael) bemutatkozott a magyar válogatottban. Aztán ott volt az Eb-n a magyar válogatott tagjaként, és játszhatott többek között a szerb válogatott ellen.
Figyeltem az arcát a 2017-es Eb-n a Szerbia elleni mérkőzés előtt, a két himnusz alatt, de nem láttam különbséget a tekintetén.
- Az egész Eb alatt azt éreztem, hogy ez a torna mennyire fontos a magyar szurkolóknak. Tudom, milyen régen játszott legutóbb ilyen fontos eseményen a válogatott, hatalmas élmény volt a meccsek után látni az örömöt és a büszkeséget a magyar szurkolókon. A karrierem egyik kiemelkedő állomása volt ez az Eb, minden pillanatot újabb motivációként éltem meg, ami hatással volt a pályafutásomra. Bennem, bármikor is hívtak a válogatotthoz, óriási büszkeség volt, sohasem jutott eszembe, hogy nem megyek, hálás vagyok azért, hogy tagja lehettem a magyar nemzeti csapatnak.
És különben is, a felesége magyar nemzetiségű…
- Igen, és otthon, Topolyán nagyon sokan gratuláltak az Eb után, nézték, boldogok voltak.
Távol áll tőle az öntömjénezés, sokkal inkább a maga szerény, visszafogott módján éli meg a személyes sikert vagy kudarcot. Az öltözőben persze már afféle véleményvezér, az ő pozíciója a csapatban rang, az ő szava sokat ér. Ha bárki igazi harsányságot vár tőle, annak el kell mennie az edzésre, ott megkapja a mindig mókázó, a társait hangosan bíztató, de a feladatra 100 százalékosan koncentráló Kémót. Még csak 33 éves, két gyermek édesapja, felelősségteljes családfő, vigyáz, szervez, tervez. No, túlságosan messzire előre nem, hiszen ki tudja, egy karrier meddig tart. Mindenesetre az első volt, aki aláírta az új szerződését a 2022-23-as szezonra. Hogy meddig marad Kecskeméten, vagy meddig szándékozik kosárlabdázni, nos, ez nem aktuális kérdés nála, mint ahogy az sem, hogy mivel pótolja majd a kosárlabdát, ha egyszer vége lesz a játéknak. És hogy hol él majd a Karahodzic család.
Van olyan terv, hogy Kecskeméten telepednek le?
- Egyelőre egy terv van, a kisfiam két év múlva kezdi majd az iskolát, egyelőre addig nézek előre. De persze gondolkodunk már ezen a feleségemmel, biztosan nem lesz egyszerű döntés. Addig azonban a kosárlabdára koncentrálunk minden erőnkkel.
Tudja egyáltalán, hogy ön az a játékos, aki külföldiként a legtöbb ideig játszott a magyar bajnokságban?
- Igen, tudom, a klubom figyel az ilyenfajta adatokra is. És azt is hallottam, hogy talán én játszottam eddig a legtöbb meccset külföldiként.
Büszkévé teszi?
- Én soha semmit nem kaptam ingyen, és soha semmilyen siker nem jött könnyen. Tudom, hogy mennyit dolgoztam, tudom, hogy mennyi edzés kellett ahhoz, hogy egyáltalán komolyan vegyenek a kosárlabdában. Emlékszem, milyen érzéssel mentem be először életem első profi csapata, a KTE öltözőjébe, és arra is, mennyi küszködés, kudarc volt a karrieremben. Sokszor elbizonytalanodtam, de erősebb volt bennem a hit, és a tudat, hogy a rengeteg edzés, futás, izzadtság nem lehet hiábavaló. És szerencsére jöttek nagy győzelmek, a mi szintünkön nagy eredmények, szóval azt mondhatom, hogy megérte, megéri. És, hogy válaszoljak a kérdésre, igen, büszke vagyok!
Szerző: KTE Kosárlabda Klub, 22-09-30 10:54