Ma lenne 90 éves Guóth Iván

Ma lenne 90 éves Guóth Iván. A legendás kosárlabda edző 1930. szeptember szeptember 16-án született, és bár idén május 18-án itt hagyott minket, emléke, munkássága örökké élni fog bennünk.

Guóth Iván öt gyermeke közül nekünk, kecskemétieknek leginkább a Guóth Ádám neve csenghet ismerősen. A kecskeméti kosárlabdában töltötte gyermekkorát, volt korosztályos bajnokcsapat tagja, majd edzősködni kezdett, legutóbb Forray Gábor segítője volt a KTE-Duna Aszfalt felnőtt csapata mellett. Vele emlékeztünk Guóth Ivánra, az edzőre, az édesapára, a családfőre.  

Mi az első emléked gyerekkorodból, ami édesapádhoz fűződik, és a mai napig élénken él benned?

-         Egyértelműen a sport, a kosárlabda iránti fanatizmusa. Még beszélni sem tudtam talán, de már ott voltam az edzésein. Kísértük a csapatait mindenhová az országban. Elismerték és szerették, bárhová mentünk. Egyenes, szókimondó ember volt, és ezzel kivívta a tiszteletet. A legemlékezetesebb élmény talán, mikor Nagykőrösön volt edző, és kiharcolták az NB I-ben maradást. Olyan ünneplés volt, mintha megnyerték volna a bajnokságot. Itt kezdődhetett az én rajongásom is a kosárlabda iránt.

Voltatok aztán edző-játékos szerepben is. Mindenki úgy ismerte, mint keménykezű tréner. Te hogyan emlékszel ezekre az időkre?

-         Amikor együtt dolgoztunk, mindig többet követelt tőlem, mint a többiektől. Ez természetes valahol, hiszen mégis a fia vagyok. A szigorúsága viszont javamra vált, minden kritikus észrevétele mellett dicsért is. Ez nagyon fontos, mert úgy tud az ember fejlődni, ha építő jellegű kritikákat kap. Ebben ő következetes volt, és a mai napig sokat köszönhetek neki ezért. Felnőtt fejjel érti meg igazán az ember, hogy amikor túl szigorúnak is tűnt, akkor is a javunkat akarta, és igaza volt az iránymutatásaival.

Családapaként is szigorú volt?

-         A kosárlabdapályán és otthon is a maximumra törekedett, ebben a szellemiségben nevelt minket. A szigor mellett emberségesen és jó szándékkal állt mindenkihez, azt nézte, hogyan tudna segíteni az előre jutásban. Számára a család volt az első. Egy születésnapján azt mondta, neki két családja van: mi, és a kosárlabda. Nagyon aktív ember volt, nem szeretett tétlenül ücsörögni, mindig talált magának feladatot. Sokat kirándultunk közösen, olyan programokat talált ki, amelyek jobban összehoznak minket, és hasznosan teljen az együtt töltött idő. Rendkívüli humorával pedig bármikor meg tudta nevettetni környezetét.

Hosszú évekig te is dolgoztál edzőként, a KTE-Duna Aszfalt kötelékéből váltottál két éve egy másik szakma irányába. Sokszor kikérted a véleményét?

-         Játékosként és edzőként is mindig ott volt mellettem, folyamatosan igyekezett segíteni a fejlődésemet. A rutinjával, tapasztalatával rávilágított olyan dolgokra is, amit egy kezdő tréner még nem tudhat, vagy még csak a felszínt kapargatja. Megtanította nekem, hogy minden játékosnak megvan a helye a csapatban, csak tudni kell, hogy milyen speciális feladatot kell számára adni, nem kell mindenkinek 40 pontot dobnia egy mérkőzésen. A közösségépítésre, családias hangulat megteremtésére minden csapatánál nagy hangsúlyt fektetett, és ezt adta tovább számomra is. Eredményt akkor lehet elérni, ha a játékosok között kiváló a kohézió, és tűzön-vízen át mennek egymásért, a győzelemért. Ebben volt ő nagyon profi, az emberi oldalát nézte elsősorban egy-egy játékosnak, tudta, hogy ki az, aki csapatember. Van egy történet, ami emlékezetes számomra. Kecskeméten dolgoztam már utánpótlás edzőként és Sopronban az addig veretlen Baja ellen kellett nyernünk az országos döntőért, ráadásul a pontarány is számított, mert körbeverés volt. Eljött velünk, de ő talán jobban izgult értünk, mint mi magunkért, ezért be sem jött a csarnokba, a buszsofőrrel telefonon tartotta a kapcsolatot, hogy mennyi az eredmény. Végül 30 ponttal nyertünk, bejutottunk a fináléba, és együtt ünnepelte velünk a sikert. Felemelő érzés volt.

A búcsúztatására rengetegen eljöttek szerte az országból. Ez is jól szemlélteti, hogy mennyire tisztelt figurája volt az ország kosárlabda életének.

-         Minden korosztályból, városból érkeztek, mikor utolsó útjára kísértük, és ez sokat jelentett nekem és a családomnak, hogy átvészeljük az ő elvesztését. Külön köszönetet szeretnék mondani a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetségének, a KTE Kosárlabda Klub Kft.-nek, és a Mercedes-Benz Gyár Nemzeti Kosárlabda Akadémiának, a Bács-Kiskun Megyei Kosárlabda Szövetségnek a sok segítségért, támaszért, amit nyújtottak. Úgy gondolom, hogy olyan szoros barátságokat alakított ki a csapataival, szakmabeliekkel, amelyek örök érvényűek. Egész életében a kosárlabda volt a mindene, 2019-ben is még edzéseket tartott a Béke téri iskolában gyerekeknek, és mindig óriási átéléssel mesélt nekem erről. Minden egyes nap, többször is beszéltünk. Figyelemmel kísérte a sportág napi történéseit, drukkolt a kecskeméti csapatoknak, és a magyar válogatott sikereinél rendkívül boldog volt. A kosárlabda iránti szeretete tartotta őt fiatalon. Utat mutatott edzőként, emberként, családapaként, és nekem nincs más dolgom, csak ezt az utat járni.

 

Szerző: Komáromy András