- 
Az aktív játék mellett már a Mercedes Benz-Gyár Kosárlabda Akadémián is dolgozik. A bb1.hu interjúja.
Wittmann Krisztiánt nem sokaknak kell bemutatni. A Székesfehérváron született és ott a szamárlétrát végigjáró kosárlabdázó a férfi élvonalban és a magyar válogatottban is meghatározó szerepet töltött be eddigi pályafutása során. A nemzeti csapat mezét 92-szer magára öltő irányító még mindig a kecskeméti együttes egyik kulcsfigurája, de mára már edzőként is bontogatja szárnyait, jelenleg a Mercedes Benz-Gyár Kosárlabda Akadémia junior csapatának a trénere.
Jelenleg az U18-as bajnokság főtáblájának az ötödik helyén állnak. Eddig hogyan értékelné a szezont és milyen nehézségekkel találkoztak az idényben?
– Az idei szezon eddig jó ütemben halad, jó ütemben haladnak a srácok. Ahogy az összes csapatot, úgy minket is elért a koronavírus, ezért kevesebb mérkőzést játszottunk a megszokottnál. Ezzel nem kell túl sokat foglalkozni, ez egy ilyen időszak, reméljük, hogy hamarosan vége lesz. Szépen fejlődnek a fiúk, azon vagyunk, hogy ez a későbbiekben is így maradjon.
A pályán elért eredményeit nem kell ecsetelni senkinek sem. Mennyire más edzőként dolgozni és átadni azt a tudást és rutint, amit megszerzett eddig? Hogyan hat az a gyerekekre, hogy önnel dolgozhatnak?
– Abszolút jól fogadják, próbálnak mindenre figyelni és kijavítani, amit látok. Inkább tőlük kellene megkérdezni, hogy hogyan viszonyulnak ehhez a dologhoz, én személy szerint nagyon örülök, hogy tudok segíteni a fiataloknak és át tudom adni azokat a tapasztalatokat, amiket én megszereztem a pályafutásom során. Nyilván nekik ez egy nagy előny, hogy ilyen korban megtanulhatják azokat a fortélyokat, amiket esetleg én is később sajátítottam csak el. Ez biztos, hogy a hasznukra válik majd és remélem, hogy még lesz olyan játékos, akivel együtt is pályára tudok majd lépni az élvonalban.
Mi a legfontosabb feladata egy utánpótlásedzőnek?
– A legfontosabb feladat mindenképpen az, hogy olyan kosarasokat és embereket neveljünk ki, akik méltán képviselik azt az akadémiát, ahonnan érkeztek. Fontos, hogy komplex játékosok legyenek, ne csak egyoldalúak. Ezen felül szerintem az sem elhanyagolható, hogy bárhol megállják a helyüket, nemcsak abban a városban, ahol játszanak, hiszen az élsport most már nem feltétlen arról szól, hogy valaki ott szerepel végig, ahol felnőtt. Az a cél, hogy minél több olyan kosárlabdázót adjunk a sportágnak, akik később vagy az NB I-ben, vagy akár külföldön is megállják a helyüket.
Ezt a folyamatot hol ronthatják el az utánpótlás trénerek? Gondolok itt arra például, hogy sokszor látunk olyat, hogy az eredményességet előbbre valónak tartják, mint az egyéni fejlődést.
– Ez jellemző sajnos. Azt is meg kell érteni, hogy valahol az a fontosabb, hogy eredményesek legyenek a csapatok. Persze ez is egy fontos szempont, de hosszútávon biztos vagyok benne, hogy az a kifizetődőbb, hogy ha nem az eredményre, hanem a minőségre megyünk, hogy minél jobb játékosok legyenek. Hogy hol a hiba? Én nem vagyok megmondó szerepkörben sosem, én úgy látom, hogy a legnagyobb problémák talán ott vannak, hogy az alapokkal – például a legegyszerűbbet említve, hogy jobb és bal kézzel is ugyanolyan szinten tudjon valaki labdát vezetni – még a nagyobb korosztályban is vannak gondok. Alapvető dolgok is hiányoznak, hogy mondjuk ha megkapjuk a labdát, akkor előre nézünk, megnézzük, hogy mi van előttünk a pályán és nem egyből leütjük a játékszert. Szerintem ez egy összetett probléma. Az alsóbb korosztályokban, U14 alatt vannak például olyan szabályok, amelyek a felnőtt kosárlabdától különböznek, például a besegítő védekezést ott még nem is tudják megtanulni, csak az U14-es korosztály után. Jellemző az alacsonyabb korcsoportokba, hogy ha van egy ügyesebb gyerek, akkor a másik négyet leállítják a sarokba és ő egyedül megoldja, aztán dob hatvan pontot és rámondjuk, hogy milyen jó, közben ez az ő fejlődését sem segíti, hiszen nem tanul meg csapatban játszani, a többiekről meg nem is beszélve, akik csak álldogálnak szegények a sarokban. Nyilván ez eredményesség szempontjából jó, mert egymaga is megveri a másik együttest, de ez hosszútávon nem biztos, hogy kifizetődő. A felsőbb korosztályokban is vannak ilyen problémák. Feltűnően sok csapat védekezik zónát az U18-as pontvadászatban, ami a felnőtt bajnokságban nem nagyon jellemző. Például a magyar NB I-ben sincs olyan csapat, amely egy teljes félidőt mondjuk végig zónázik. U18-ban nagyon sok gárdára jellemző, hogy ha nem megy nekik az ember elleni védekezés – vagy azért, mert nem tudják megoldani, vagy mert nem tanulták meg jól -, akkor beállnak zónára és ha a másik csapatnak nincsenek olyan küldő dobói, vagy kifog egy olyan napot, amikor nem talál be kintről, akkor bármennyire jó játékosokból állnak, akkor kikapnak és nem azért, mert ők a rosszabb csapat. A húsz perc zóna egyértelműen az eredményességre megy és nem egy taktikai fegyver. Az, hogy valaki beáll három-négy percre erre a védekezésre, az rendben van természetesen. Itt Kecskeméten mi abszolút nem zónázunk. Nem mondom, hogy most ez a jó és mindenkinek ezt kell csinálni, de szerintem hosszútávon nem a zóna a jó megoldás. Ha megnézzük akármelyik top bajnokságot a felnőtt mezőnyben, nem tudnék mondani olyan csapatot, amely egy teljes félidőt így védekezik. Nekünk ez nyilván egy jó dolog, mert a játékosok megtanulnak zóna ellen játszani, míg a másik félnek is, mert eredményt lehet, hogy érnek el vele, de eközben a játékosok nem tanulnak meg egy az egy ellen védekezni. Kétoldalú a dolog, persze az eredményességet is kell nézni és az is számít, de ha az utánpótlásképzést nézzük, akkor az a fontos, hogy milyen játékos jön ki és nem az, hogy hányadik lett a csapat.
Hogyan lehet észrevenni azt, hogy valaki többre hivatott? Milyen képességekkel, fizikai adottságokkal kell rendelkeznie? Sokszor láttunk már olyat, hogy nem feltétlen jut el az élvonalig az a játékos, aki az alsóbb korosztályokban negyven pontot dobál.
– Ez is egy összetett probléma. Ahhoz, hogy valakiből később bármilyen élsportoló legyen, ahhoz elég sok minden kell. Azon kívül, hogy valaki rendelkezik tehetséggel és megfelelő adottságokkal, kell, hogy legyen benne alázat és szorgalom. Nyilván egy ideig meg lehet élni tehetségből és fizikai fölényből, de egy bizonyos szint után már kell a szorgalom, a kitartás és az alázat. Én például világéletemben a legkisebb és a leggyengébb voltam, szóval nekem mindig pluszmunkát kellett végeznem. Rám is mondták fiatal koromban, hogy nem lesz belőlem soha élvonalbeli játékos, aztán mégis lett. Ez a tulajdonság is fontos.
Hogyan néz ki a kecskeméti akadémiai rendszer felépítése?
– Nálunk vannak fiúk és lányok is, rengeteg csapat van itt az akadémián. Próbálják itt úgy megoldani, hogy abszolút egyforma rendszerbe működjenek és összekapcsolódjanak a korosztályok egymással és ne kelljen teljesen újrakezdeni az alapoktól, ha egy játékos feljebb lép. Szerintem egy nagyon jó rendszerben működik itt Kecskeméten az akadémia és nagyon fontosnak tartom, hogy ennyi gyerek tud rendszeresen sportolni és biztos vagyok benne, hogy ez egy nagyon jó bázis lesz nemcsak a kecskeméti kosárlabdának, hanem reméljük, hogy az egész országnak.
Könnyedebbnek tűnő kérdés, de talán nem is olyan egyszerű: mi a könnyebb, edzősködni, vagy játszani?
– Nekem még játszani könnyebb. Ott jobban úgy érzem, hogy rajtam múlnak a dolgok. Nyilván megvan az edzősködésnek a szépsége és az is egy nagyon jó dolog, de nekem egyelőre még könnyebb kosárlabdázni. Ha majd nem megy annyira a játék és akkor megkérdezed, akkor lehet, hogy majd inkább azt mondom, hogy nyilván könnyebb edzősködni és kívülről megmondani, hogy mit kell csinálni, de most még a pályán egyszerűbb nekem.
Szerző: Komáromy András, 20-12-26 10:24